3d0d7da8c6b59eed764d53178beeb293

MEG TUDJUK-E ŐRIZNI ÖNMAGUNKAT EGY PÁRKAPCSOLATBAN?

Hirdetés

loading…


Az emberi kapcsolatok egyik legfontosabb építőköve az elfogadás. Amennyiben ez nincs meg vagy nem elégséges, sok konfliktussal kell szembenéznünk. A problémát főként az okozza, hogy a legtöbben nem fogadják el, ha egy kapcsolat kudarcra van ítélve, ha azon alapszik, hogy a másikat meg akarjuk változtatni. Hiszen mit is jelent ez? Azt, hogy valójában nem az adott személyhez kapcsolódunk, nem arra vagyunk kíváncsiak, ő milyen ember, hanem egy általunk elképzelt képhez szeretnénk igazítani valakit, aki épp alkalmasnak tűnik a szerepre.

Természetesen azzal, hogy összekerülünk valakivel, elkezdünk összecsiszolódni, kötődni, önmagában sok folyamatot indítunk el mindkét oldalon. A másikban rejlő rengeteg lehetőség közül bizonyosakat felerősítünk, más jellemzőket pedig háttérbe szorítunk azzal, ahogyan hatunk egymásra. Az egymásra hatások sorozatában előtérbe kerülnek azok a részek, amelyekhez a másik kapcsolódni képes, és ezáltal az addigi ismerősök szempontjából nézve úgy tűnhet, hogy egy ember teljesen megváltozhat a másik miatt – pedig valójában csak kissé átrendeződött, hogy több ponton kapcsolódhasson a párjához. Amennyiben túl sok minden kerül háttérbe abból, ami addig meghatározó volt, azt nehezen fogadja a környezet.

Ilyen például, amikor egy addig aktív életet élő ember teljesen begubózik az új párkapcsolat hatására: mások szemében szinte idegenné válik, és akár haragszanak is emiatt az illetőre vagy új partnerére. Ezt a feszültséget aztán a személy nem viseli jól, úgy érzi, elveszíti önmagát és az addigi kapcsolatait, és ezért visszakozik, hadakozik azért, hogy visszarendeződhessenek korábbi szokásai. Mivel a partner így azt hiheti, hogy mások fontosabbak, mint ő, komoly harc indulhat el.

MÁR NEM ÖNMAGA

Vegyünk példaként egy olyan esetet, ahol valaki arra rendezkedett be, hogy óriási baráti társasági életet éljen: az ajtaja mindenki előtt nyitva állt, összejöveteleket szervezett, telefonon és e-mailen beszélgetett ismerőseivel. Egy nap aztán olyan embert választ partnernek, aki nem ilyen nyitott, sőt, nem tud feloldódni sok ember között. Az új párkapcsolat sodrása afelé tereli mindkettőjüket, hogy a másik kedvére tegyenek, hogy olyan helyzeteket teremtsenek, ahol jól érzik magukat. Így aztán az illetőt kezdi befolyásolni, hogy a baráti összejövetelek során az új partner gyakran jelzi, hogy már szívesen hazamenne vagy valaki nem kedves vele. Egy idő után a feszültség elkerülése végett már nem is nagyon mennek barátok közé, de ez nem elég: akár már a másokkal való kapcsolattartást, telefonokat is nehezményezi a partner, és örülne, ha azok mennyisége is lecsökkenne, ezért azok is megritkulnak a béke érdekében…

Attól függetlenül, hogy az új partner esetleg azért viselkedik így, mert sokat sérült, elhanyagolták az előző kapcsolataiban, ez nem kerülhetne át teherként egy új partnerre. A partner ugyanis egy idő után azon kapja magát, hogy már nem önmaga. Szégyent vagy bűntudatot él meg azért, mert szembefordult azokkal, akik oly sok évig kitartottak mellette. És ami a legfontosabb: mindezt nem azért tette, mert bármi problémája lett volna addigi barátaival vagy rokonaival, hanem azért, mert új kedvese erre késztette.

Nagyon tudunk tehát hatni egymásra, de kérdés, hogy ezzel valóban megváltoztatjuk-e a másikat.
A tapasztalat azt mutatja, hogy bizonyos határokat csak átmenetileg tudunk átlépni. A fenti folyamatok ugyanis előbb-utóbb eljutnak egy olyan pontra, amikor már nagyon messze sodródik valaki az eredeti beállítottságától, és meghasonlik önmagával. Rádöbben, hogy olyanná vált, amit a partnere megkívánt tőle, ám elveszítette addigi önmagát a kapcsolatban. Amikor ez megfogalmazódik, haragot érez a másik iránt, mert őt hibáztatja a folyamatért, és erőszakosnak, elnyomónak, önzőnek titulálja.

SAJÁT AKARATUNK

Hirdetés

loading...

Érdemes azonban megfontolni a saját akarat, az önálló döntések és a felelősségvállalás kérdését. Nem valószínű, hogy ha kellő mértékben kiállunk meglévő értékeinkért, akkor eddig jutottunk volna. Végig kell gondolni, lehet-e valóban okolni valakit azért, mert mi magunk olyan döntéseket hozunk, hogy a másik kedvére tegyünk, ahelyett, hogy azt tennénk, amit valóban szeretnénk. Sokszor elhangzik, hogy valaki a párja miatt nem tud dolgozni, tanulni, elutazni, barátkozni stb. Valójában azonban meg sem próbálja, mert el akarja kerülni a konfliktust, így belekényszeríti magát a másik által kialakított életvitelbe. A leggyakrabban akkor érhető ez tetten, amikor szakítás után fellélegeznek emberek és megfogalmazzák, mennyire jó, hogy újra önmaguk lehetnek. Ez a mondat azonban nem tér ki arra, hogy eddig mi tartotta vissza őket ettől – feltehetően a félelem, hogy úgy nem kellettek volna a másiknak.

Sok párkapcsolatban éppen az a legnagyobb baj, hogy már nem egymást szeretjük, hanem egy elképzelt partnert, illetve magát a kapcsolati létet, hogy azt mondhassuk, párkapcsolatban élünk. Ezért azonban mindketten felelősek vagyunk, amikor nem merjük megkockáztatni, hogy kiálljunk magunkért, pedig lehet, hogy az csak rövid távon lenne nehéz, hosszabb távon viszont lehetővé tenné, hogy hitelesek maradjunk.

ELVÁRÁSOK KERESZTTÜZÉBEN

A kapcsolatainkba sok olyan elvárást is beleviszünk, ami nem is feltétlen belőlünk ered, hanem rokonaink, szüleink és barátaink elvárásain alapul. Jellemző, hogy fürkészve figyeljük szeretteink reakcióit, amikor először bemutatjuk új partnerünket. Amennyiben jóváhagyják a választásunkat, megnyugszunk, ellenkező esetben próbáljuk meggyőzni őket arról, hogy valójában sokkal jobb a helyzet, mint amilyennek tűnik. Ez utóbbi kapcsán kialakul egy olyan belső késztetés, hogy olyan tulajdonságokat préseljünk ki párunkból, ami segítené a családunkba, környezetünkbe való beilleszkedést. A legélesebben a szülői elvárások hatnak így, hiszen éppen ők alakították ki leginkább az ízlésünket, értékítéleteinket, így ehhez mérünk mindent. Vágyunk arra, hogy ebbe a képbe besimuljon a partnerünk is, különben két tűz közé kerülünk. A szülők (később anyós/após) kritikája valójában a saját kritikánk is, de már a párunk mellett állunk ki érzelmileg.

 

A konfliktust kétféle módon lehet feloldani: szembemehetünk addigi szemléletünkkel és a párunkhoz igazodunk, vagy kitartunk addigi beállítódásunk mellett, de így a partnerünkkel kerülünk összeütközésbe. Utóbbi esetben ő dönthet arról, hogy hozzánk igazodik, vagy sem, de ha mindkét fél mereven ragaszkodik az álláspontjához, az szakításhoz vezethet. A szülők befolyásoló erejét mutatja, hogy a párterápiák tapasztalata szerint a gócpontokat alapvetően köthetjük ahhoz, ha a másik fél származási családját nem vagyunk képesek elfogadni. Ilyenkor összeomlik az az illúzió, hogy a párunkat majd a magunk kénye-kedve szerint átalakítjuk, elszakítjuk a származási családjától, hogy a mi általunk megálmodott szerepet töltse be.

SZERETNEK-E?

Az összecsiszolódás lenne az a köztes megoldás, amelyben mindketten kicsit átrendeződünk, hogy jobban simuljunk egymáshoz, de megtartva önmagunkat. Amikor ez nem szimmetrikusan zajlik, akkor az egyik fél feladja magát, elvész a kapcsolatban. Nem feltétlenül a másik dominanciája miatt, hanem mert nem szeret önmaga lenni, és eleve identitást keresett: a másik által szeretett volna valakivé, valamilyenné válni. Ilyen esetben teljesen átveheti a partner értékrendjét, érzéseit, gondolkodásmódját, hogy sajátja ne is kerülhessen előtérbe. Nagy veszélye ennek a helyzetnek a kapcsolatfüggőség, hiszen egy esetleges szakítással elveszik az értékadó támasz is – az illető nem tudja, ki is ő a másik nélkül.

Ilyen fokú hatással és befolyással csak olyan emberekre tudunk lenni, akik súlyos önelfogadási nehézséggel küzdenek: nem képesek elfogadni, honnan jönnek, mivé lettek. Ez a kapcsolatból fakadó előny azonban nem válik belső erővé számukra, hiszen a mélyen mindig érzik és tudják, hogy nem ők lettek mások, csak a partnerük erényei emelte őket egy vágyottabb pozícióba. Egyfajta alárendelt szerep ez, amiben a másik a domináns, a meghatározó. Ahhoz, hogy ez ne történhessen meg, hogy következetesen képviseljük magunkat a befolyásolókkal szemben, először meg kell ismerni és el kell fogadni magunkat.

Nagy igazság, hogy mindenki csak annyit lát belőlünk, amennyit szeretne, és csak annyit láthat, amennyit mutatunk. A mi felelősségünk és egyben lehetőségünk, vállaljuk-e, amilyenek valójában vagyunk – hiszen csak így derülhet ki, hogy azt a valakit szeretik-e mások.

Facebook Comments

Hirdetés

loading...

Post Author: admin

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.